Az NMHH Magyar Média Mecenatúra pályázatán 7 millió Forintos támogatást nyert el Zeke László: Esopus fabulái című mesesorozata, amelyet a köztévé fog majd műsorára tűzni. Alkotójával, a fiatal író és egyben animátor Zeke Lászlóval elektronikus interjút készítettünk.
Végzettségét tekintve ügyvéd. Ám mégis, mintha írói pályája fontosabb volna a jogi karriernél. Jól érzem ezt az eddigi megnyilatkozásaiból? Vagy kérdezhetem úgy is, hogy a jog egy szakma, az írás pedig a szerelem?
Zeke László: Az írás szövegalkotás, az ügyvédség szövegértelmezés. Ez ugyanannak a dolognak a két vetülete. Gondolatokkal kell dolgozni mindkét esetben. Technikailg tehát egymáshoz igen közeli tevékenységről van szó. Nem véletlen, hogy annyi nagyszerű író volt jogász végzettségét, vagy polgári foglalkozását tekintve. (Csak egy pár példa a magyar irodalomból: Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Katona József, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Kemény Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Molnár Ferenc, Vámos Miklós, Weöres Sándor.)
Hogy melyik a fontosabb? Bizonyos szempontból természetesen az ügyvédkedés. Olyan verset még nem írt senki, hogy „az is bolond, aki prókátorrá lesz”, de olyat már igen (ráadásul a szintén debreceni Csokonai), hogy „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Az ügyvédi hivatás – ha minden jól megy – megélhetést biztosít, az írói hivatás pedig csak nagyon ritkán, kivételes esetben. Teszem hozzá: az sem biztos, hogy ez szerencsés dolog! Az első könyvem megjelenése előtt beszélgettem Hernádi Gyulával (aki a könyvhöz az előszót írta) az írói pályáról és a hivatásról. A lelkemre kötötte, hogy mindig legyen olyan hivatásom, ami biztosítja számomra a mindennapi kenyeret az asztalon, mert különben elveszítem az alkotói szabadságomat! Nem vígkedvű adakozásból, alkotásvágyból, szerelemből fogok írni, hanem pénzért, megrendelésből. És az rettenetes. Meg is fogadtam a tanácsát. Soha egyetlen sort sem írtam le pénzért a hét megjelent könyvembe (annak persze örültem ha mégis kaptam honoráriumot). Az alkotói tevékenységemért kapott díjazást soha nem úgy élem meg, mint valami fizetséget: pénzt, amit „keresek”. Az ilyen pénzeket én „ajándékba” kapom, ez a „Sors hálapénze”.
Annak pedig, hogy ez az író-jogász párosítás van még egy vetülete. Az ügyvéd folyamatosan súlyos konfliktus helyzetekben lévő emberekkel dolgozik. Olyanokkal, akik ha azt szeretnék, hogy segítsünk rajtuk, őszinték, feltárulkoznak előttünk, felfedik indulataikat, érzelmeiket, bánatukat, örömüket. Nagyon jó tanulmány egy olyan embernek akinek – íróként – munkaeszköze az éles szem. Talán itt a magyarázat a rendkívül sok jó íróra a jogászok között. (És talán ezért van feltűnően sok jó író az orvosok között is, elég, ha Csehovra utalunk.)
Az pedig talán magyarázatot sem igényel, hogy miért jó írni. Szerintem mindenki el tudja képzelni, hogy mennyivel jobb mesét írni, mint keresetlevelet. Emellett bennem motoszkál egyfajta lelkiismeret-furdalás is, vagy inkább valamiféle félelem attól, hogy ha eljön az ideje nem tudok majd elszámolni az időmmel. Amellett, hogy varázslatos dolog belefeledkezni az írásba (számomra olyan, mint valamiféle önhipnózis, ami után megtisztulok mindenféle szennyes indulattól, méregtől), megnyugtató dolog a tudat, hogy a számomra legfontosabb dolgokat már leírtam. Bármilyen fontos, érdekes jogi problémát oldottam is meg ügyvédként ez az érzés nincs meg. Volt szerencsém komoly, országos nyilvánosság előtt folyó perekben is sikeresen szerepelni. Ilyen volt például Papp Gyula ezredes, a pristinai KFOR kontingens első parancsnokának felmentéssel végződött háborús fosztogatási ügye, ilyen volt a magyar állammal szembeni legnagyobb kártalanítási per, az elhíresült „Burka ügy” is, s bízom benne, hogy ilyen lesz az éppen manapság folyó másfél milliárdos „lepke-per” is, amelyben az irdatlan kártérítést az ügyész az állam javára azért kéri ügyfelemtől, mert engedély alapján bokrokat vágott ki saját telkén. De ezeknek az ügyeknek a sorsa – nagyon helyesen – a feledés. (Ahogyan Katona József kecskeméti főügyész úr egyetlen jogesetére sem emlékszünk már.)
Mi inspirálta az írásra?
Zeke László: Elsősorban az, hogy van egy olyan eleme, ami a jogászkodásból teljesen hiányzik, s a mi miatt folytonos hiányérzetem van, ha „csak” ügyvédkedek. Ez pedig a kreativitás. A jogászi munka komoly szellemi teljesítményt, felkészültséget, logikát, beszéd- és íráskészséget igényel. De semmilyen kreativitás nincs benne. Semmi, ami nem külső tényezőktől determinált dolog lenne. Megbízók, jogszabályok, hatóságok, bíróságok, jogszabályok határozzák meg, hogy mit és miért, sőt azt is nagy vonalakban, hogy hogyan kell csináljak. Sajnos nálunk még esküdtszék sincs, ami teret adhatna olyanféle szereplésre, fellépésre, ami valami távoli rokonságot mutat a kreatív írói tevékenységgel. Ciceró perbeszédei ma is kaphatóak a könyvesboltokban, s az az ezerkétszáz oldal nagyrészt irodalom. (A Miló védelmében írott klasszikus beszédének az értéke irodalmi, egyáltalán nem érdekes, hogy Milót elítélték.) A mi korunk bírósági beadványai kizárt, hogy kétezer év múlva olvasott, keresett irodalmi alkotások legyenek, mert a jogszolgáltatás rendszere ma erre nem ad teret.
Emellett az is tényszerű, hogy az ügyvédek az emberi bizalmatlanságból, felelőtlenségből, rosszindulatból, hülyeségből élnek (ahogyan az orvosok a betegségekből és szenvedésből). Ilyen szemszögből nézve a jogászi munka egyfajta „intellektuális trágyahordás”. És ezt egyáltalán nem elítélően, lebecsülően gondolom. Fontos, nagyon fontos tevékenységről van szó, ahogyan a trágyahordás is nagyon fontos, ha nem akarunk járványokban elpusztulni (ahogyan tették eleink a középkor bűzös, koszos, csatornázatlan középkori városaiban).
Szóval mindez összességében elég hervasztó ahhoz, hogy ne ezt tekintsem az életem értelmének. 
Az írásra és egyáltalán a kreatív ténykedésre ez a helyzet késztet. Azt gondolom, hogy van értelme az emberi életnek. Ezt az értéket pedig valahol az emberi jellegben kell keresni. Térfogata már az anyagnak is van, növekedni, táplálkozni a növény is tud, érzései, kielégítendő vágyai az állatnak is vannak. Mindez bennünk, emberekben is megvan, de csak ezekért nem érdemes embernek lenni, hiszen ezeket primitívebb létformákban is produkálhatnánk. Emberként élni azért érdemes, ami csak emberként adatik meg nekünk. Absztrahálni, gondolatokat közvetíteni, megfogalmazni csak mi emberek tudunk. És érdekes módon humorunk is csak nekünk van. Szóval írni és nevetni csak mi tudunk.
Mikor jött rá, hogy van hozzá affinitása, tehetsége?
Zeke László: Általános iskolai osztályfőnököm Dudus néni a debreceni Vénkerti Általános Iskolában „állított pályára” azzal, hogy kivitatkozom a borjút is a tehénből, úgyhogy legyek én jogász. Azt pedig, hogy hatásosan tudok beszélni döbbenettel vettem tudomásul még a gimnáziumban, amikor az egyik osztálytársamnak előadtam egy nagyon szomorú történetet, s az illető elkezdett zokogni. Persze egy nagyon szép lány volt az illető és én apait, anyait beleadtam. De miután alig tudtam megvigasztalni rádöbbentem, hogy az ilyesmivel vigyázni kell.